WLadies#WWFG2 - Amerikából jöttek...

A USA Football immáron másodszor rendezte meg a Women's World Football Games névre keresztelt nemzetközi női edzőtábort. A nagy gonddal összeállított edzői gárdában volt NFL, CFL, NCAA és középiskolai edző valamint (ex-)játékos is, mint például a volt Bears-receiver és tapasztalt edző Jim Farrell és Fabian Bownes, vagy a nemrég még aktív Bengals-védő Sam Smith. A résztvevők négy nap alatt az edzések mellett elméleti foglalkozásokon és összetartásokon vettek részt, playbookot tanultak, és zárásként két “kezdőbb” és két “haladóbb” szintű csapatba osztva mérkőzést is játszhattak. A sajtóvisszhang pozitív volt, több helyi televítiós csatorna mellett az ESPN is forgatott a táborban.

A Budapest Wolves Ladies két játékosa is részt vett a floridai Tampában rendezett eseményen: Bánhegyi “Texas” Anna és Hortobágyi Júlia . Megkértük őket, hogy számoljanak be röviden az élményeikről, benyomásaikról.

 Hortobágyi Julcsi:

Nekem ez volt az első alkalom, hogy Amerikába utazhattam. Hihetetlen élmény volt elérni a csatlakozást és átrepülni az óceán felett. Tampában mindenhol pálmafák voltak, láttam igazi sárga iskolabuszt és ittam óriási pohárból sok jéggel Dr. Peppert. Bár csak rövid ideig voltunk kint, nekem teljesült az igazi amerikai álom.
Négy napon keresztül csak a focival kellett foglalkoznom. Két fantasztikus edzőm volt, Fabian Bownes és Emmanuel Arceneaux. Megható volt az az odaadás, amivel tanítottak minket. Hittek a női amerikai fociban és büszkék voltak arra, hogy ők is részesei lehetnek ennek a közösségnek. Profin voltak felépítve az edzések a bemelegítéstől egészen a nyújtásig. Rengeteget tanultam, csak úgy pörögtek az edzések, egy pillanatot sem veszítettünk el, minden percét kihasználtuk.

Csodálatos dolog volt 150 emberrel együtt edzeni, akik úgy fogadtak el téged, ahogy vagy. Lehettél sovány vagy kövér, rövid vagy hosszú hajú, meleg vagy hetero, mindegy volt, hogy melyik földrészről, melyik országból jöttél, hogy milyen nyelvet beszélsz, mit dolgozol, mennyi ideje focizol. Ezek nem voltak fontosak. Mindenki azt akarta, hogy imádd azt amit csinálsz, érezd jól magad, hozd ki a legtöbbet magadból, legyél egy jó játékos és vidd haza ezt a pozitivitást és energiát és add át a saját csapatodnak is, hogy ők is részesei lehessenek ennek a mozgalomnak.

Igazából a coachnak sikerült egy mondatban tökéletesen összefoglalni a lényeget:
„Csak egy feladatod van, csinálj mindent 100 százalék odaadással. És akkor nem lesz gond.”
Úgyhogy szeretném mindenkinek, aki hozzájárult megköszönni ezt a lehetőséget, mert egy életre szóló élmény volt és soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, amikor magyar zászlóval a sisakomon pályára állhattam és a legjobbaktól tanulva a legjobbak ellen játszhattam.

Dr. Bánhegyi Anna:

Először is nagyon-nagyon örülök, hogy idén sikerült két fővel képviseltetnünk magunkat a táborban, és büszke vagyok Julcsira, aki remekül helyt állt a pályán az erős elkapó-mezőnyben és a pályán kívül a társasági életben egyaránt. Remélem, jövőre még több magyar zászlót ragaszthatnak majd a szervezők azokra a szép fehér sisakokra. 

Röviden nehéz írni egy ilyen élménydús útról, úgyhogy csak kiemelek pár dolgot. Velünk futókkal idén is a tábor támadókoordinátora, Jimmy Farrell foglalkozott. Azt hiszem, mindannyian tűzbe mennénk érte – ahogy ő is értünk. Minden egyes játékoshoz van egy kedves szava, az első pillanattól kezdve tudja mindenki nevét és azonnal felméri az erősségeinket, mindenkinek személyre szabott tanácsokat ad, és úgy tud tanítani, hogy az ember évekig hallja még a fejében a szavait egy-egy play alatt (“Gotta get your eyes right!”). Ezért nagyon jól esett, hogy a két legjobban blokkoló futó egyikének tartott, főleg mivel ezt a megtiszteltetést a kétszeres világbajnok Donna Wilkinsonnal oszthattam meg (sosem felejtem el azt a pillanatot, mikor Donna egyszercsak a fülembe súgta, hogy “I like the way you play,” azaz “tetszik, ahogy játszol”). Egyszer egy csapat-drillnél úgy esett, hogy Donnával ketten álltunk fel az irányító mellé, mire Coach Farrell csak egy pillantást vetett ránk és azonnal behívta a QB-futást... Volt is egy kis csattanás, meg egy nagy TD.

De nem csak edzésről, meccsről szól ez a tábor, hanem a közösségről, erről a hatalmas nemzetközi focicsaládról. Van itt alig 18 éves tinilány és ötvenes anyuka, kétszeres világbajnok és teljesen újonc, aprócska defensive back és majd' kétméteres offense fal, és még sorolhatnám – Gombóc Artúr nem tudna annyiféle csokoládét  felsorolni ahányféle nővel találkozhatunk a pályán – de egy dolog közös, egy dolog miatt vagyunk itt akár komoly anyagi vagy más áldozatot hozva: imádjuk ezt a játékot. Mind egy szálig. És ez hatalmas érzés, igazi flow élmény, amikor minden egyes ember körülötted ugyanolyan “őrült,” ugyanazért lelkesedik, ugyanazért dolgozik mint te. Ahogy az egyik esti összetartáson a spoken word költő (és nem mellesleg világbajnok) HK Poet is fogalmazott, ez egy nagy család akik elfogadnak olyannak amilyen vagy, akárhonnan is jöttél, akárhova tartasz, mert itt mindenki önmaga lehet és mindenkire szükség van. Nem csoda, hogy négy napig mindenki letörölhetetlen vigyorral az arcán járt-kelt a hotel-pálya-éttermek-sportbolt négyszögben, hiszen naponta többször kiabálhattuk önfeledten, hogy:

“I – L O V E – F O O T B A L L!”

Képek: Women's Gridiron Foundation