Elek Ádám visszavonul

Danku Dávid után nem sokkal egy másik Wolves játékos is bejelentette, abbahagyja az amerikai futballt. Elek Ádámmal, a magyar válogatottat is erősítő elkapóval beszélgettünk. Igen nagy feladatnak bizonyult kihúzni belőle, miket tart legnagyobb érdemeinek. Eleknek a 13 évnyi yard-és touchdownszerzés után fontosabb feladata akadt, az apaság.

Ha a kisfiad azt mondaná, szeretne elkezdeni amerikai focizni, mit mondanál neki?
Támogatnám.

Tényleg?
Persze. A feleségemmel is beszéltük, hogy szeretnénk, ha sportolna valamit.

Akkor egyértelmű lesz a választás…
Én nem szeretném befolyásolni. De nyilván olyan szinten lesz rá hatásom, hogy otthon focit nézek, így ezt fogja látni. Nem tudom, addigra hogy fog kinézni ez a sport itthon, de én mindig azt mondom, először legyen az embernek egy jól fizető szakmája, utána legyen csak fizetett sportoló. A saját bőrömön is megtapasztaltam, ha jön egy sérülés, akkor vége a karrierednek. Ilyen szempontból nagy rizikót jelent profi sportolónak lenni. Egy irodai munkával sokkal biztosabb keresetet tud majd a családjának biztosítani.

Téged anno motivált a sportágválasztásnál, hogy élsportoló legyél?
Nem igazán. Ha az szerettem volna lenni, elmegyek rögbizni. Hiszen annak idején az amerikai fociban még válogatott sem létezett. De előtte más sportágakban kiderült, hogy ott nem tudok a top szintre jutni. Megyei szintre volt csak elég labdarúgásban is meg atlétikában is, az országoshoz már nem. Ezért mikor elkezdtem az egyetemet, akkor gondolkodtam rajta, hogy mit sportoljak: folytassam a labdarúgást, ahol leginkább sebességben emelkedtem ki, mintsem labdakezelésben, vagy esetleg valami küzdősportot kezdjek el. Aztán lenéztem egy amerikai foci edzésre, amiben végül nemzetközi szinten is komoly eredményeket értünk el.

Miért néztél le arra ez első edzésre?
Buday Zoli hívott le az Eaglesbe, aki középiskolai osztálytársam volt. Ő már Czirók Marcival együtt ott edzett egy pár hónapja. De előtte egy darab amerikai foci meccset sem láttam. Csak Zolinál láttam korábban jeleket: kesztyűt, labdát, így indult be az egész. Lenéztem. Megtetszett. Ott ragadtam.

Emlékszel még arra az edzésre?
Persze. Azt sem tudtam, milyen pozíciók léteznek egyáltalán. Így a testalkatomból adódóan beállítottak elkapónak. De borzasztóan ment: kisebb volt a labda, mint amihez én hozzászoktam. Állandóan átment a kezem között. Úgyhogy átmentem a futókhoz, akik épp a 40 yardos sprinteket gyakorolták, én is lefutottam. Nem mondták meg, mennyi az idő, csak annyit, hogy nem leszek futó, menjek vissza az elkapókhoz! És tanuljak meg elkapni!

Mi az, ami végül megfogott ebben a pozícióban?
Minden. De leginkább a fogócska, miután elkaptam a labdát. Meg szeretem a komplexitását: ahogy fel kell építened az elkapásig az útvonalat. Tudni kell mindenki másét is, alkalmazkodni kell hozzájuk és a védelem felállásához. Ez mind mentálisan, mind fizikailag komoly feladat, ami nagyon tetszett. De persze az is, hogy a sebességemet ki tudtam használni, hiszen folyton sprintelni kell. Egész meccsen keresztül minél több ideig, minél pontosabban és gyorsabban kell futni.

Mit tartasz a pozíció átkának?
A fumble-ök borzalmasak. Tudom, hogy ez mindig csak egy-egy momentum, de szörnyű annak az embernek lenni, aki egy szoros meccsen elejt egy labdát. A vereség is nyilván rossz, de magammal szemben sokkal kritikusabb vagyok. Az elkapó mindig a véglet egy játékban: én csak akkor jövök képbe, ha a fal jól dolgozik, a futó jól blokkol és az irányító jól passzol. Ezek olyan tényezők, amiket nem tudok kontrollálni, csak mondjuk szurkolni a srácoknak. Ilyen szempontból sokkal pocsékabb érzés, ha már ők mindent jól megcsináltak, én viszont elrontok valamit.

Danku a következő mondattal búcsúztatta a karriered: “Ha játszott, kivonult a tűzoltóság, annyira durván égette a cornereket” Igazat adsz neki?
Ahogy keményedett a HFL, egyre nehezebbé vált a dolgom. Általánosságban nem gondolom, hogy igaz lenne, a legjobb magyar és import cornerekkel is nagy küzdelmek alakultak ki a pályán. De azért akadt egy pár olyan szituáció is, amikor Márknak könnyű dolga volt megdobni a passzt.

A többi elkapóhoz képest mennyire emelkedtél ki a mezőnyből?
A vége felé már egyáltalán nem. Egy-egy szezonban, magaslott ki csak a teljesítményem: például az az idény, amikor én szereztem a legtöbb touchdownt. Viszont Márk mindig nagyon jól elosztotta labdákat. Négy kompetens elkapóval dolgozott, így akadt olyan szezon, amikor yardokban Gecser (Gecser Máté – a szerk.) vezetett, elkapásokban Frank (Bartos Ferenc – a szerk.), touchdownokban meg én. És szerintem ez így jó. Mivel jöttek be az import cornerek, egyre nehezebb tudtam játszani ellenük. Miért kockáztasson egy olyan passzt, ahol nincs sok hely megdobni, viszont Gecser vagy Frank éppen üresre játszotta magát? Nem bosszankodtam miatta sokat, örültem, hogy csinálták a dolgukat. Ezért úgy gondolom, hogy nem emelkedtem ki. Mégha esetleg a végén a statisztikák úgy adódtak össze. Szerintem amikor igazán sikeres szezonja volt a Wolvesnak, a passzok eloszlottak.

Te magad számolgattad a statisztikákat?

Ezek a számok mennyire számítottak neked?
Minél öregebb lettem, annál kevésbé. Annál inkább csak a győzelem számított. Az elején még zavart, ha egy playben csak elterelő útvonalat futottam. Fiatalon nehezen dolgoztam fel, hogy én értelmetlenül futok. Mindig azon gondolkoztam, hogy mondjuk hogy csinálhatnék a flyból postot, hogy üresre kerüljek. Minél érettebb lettem, egyre jobban megértettem, mit miért kell csinálnom és egyre hálásabbá váltam ezekért a feladatokért is: Jó érzés volt, hogy velem jön két ember, a többiek pedig ezáltal üresre tudják játszani magukat.

Alakultak ki konfliktusok a többi elkapóval?
Soha. Én mindig is konstruktívan álltam a dolgokhoz és segítettem. Tudtam, hol a helyem: nem mondtam meg Újfalusi Ákosnak, hogy mit csináljon, hanem tőle próbáltam tanulni. Aztán mikor már én lettem az első számú elkapó, én segítettem a többieknek. Azt viszont nem szerettem, ha valaki nem tette oda magát. A tehetség az mindig sokkal kevésbé érdekelt, mint a kitartás meg a szorgalom. Egy párszor ezt szóvá is tettem. Meghát az elkapókkal nem egymás ellen játszunk, hanem a corner ellen. Edzésen kiderül, ki mennyire oldja meg jól a feladatát. Amikor a Wolveshoz kerültem, Storcz Andris volt az első számú elkapó, ez így is maradt. Edzésen láttam, hogy megérdemelten: sok olyan elkapást csinált meg, amit én nem. De ezért nem rá voltam mérges, sokkal inkább magamra. Sőt, motivált is, hogy fejlődjek. Végeredményben négy elkapó áll fel egyszerre a pályán, és ilyen szempontból ez egy hálás feladat, hogy nem kell versengened a legjobbakkal, hanem egyszerre lehettek fent a pályán és egymást segíthetitek.

Márkkal hogy alakult a kapcsolatotok?
Érdekes, hogy az első NFL meccs, amit láttam, egy Vikings-Packers, Márk első tévés közvetítése volt. Akkor még nem ismertük egymást, de persze, tudtam, ki ő, meg hogy ügyes. De amikor a Hurricaneshez igazoltam, akkor nem az volt az elsődleges célom, hogy egy jó irányító dobáljon nekem. Utólag viszont talán az egyik legjobb döntésemnek tartom, ami a sporthoz kötődik. Persze, teljesen más a személyiségünk, de az évek során kialakult a kölcsönös tisztelet és természetesen egy nagyon jó barátság is. Márk szinte egész karrierem során mellettem állt, és pályafutásom egyik legnagyobb befolyásoló tényezőjévé vált.

Hogy bírtad 13 évig ebben a fizikailag megterhelő sportban?
Az utóbbi években, amikor a legsérülékenyebb voltam, jól jött, hogy a HFL-ben nem kaptam akkora terhelést, 5-6 meccs szezononként. Azt biztos nem bírtam volna ennyi ideig, ami a Hurricaneses időkben volt: a dupla szezont, hogy az osztrák és magyar bajnokságban egyszerre játszottunk. Ezt nem lehet összehasonlítani egy NFL-es terheléssel, ahol csak az alapszakaszban 17 meccset játszanak, az a mennyiség 2-3 magyar szezonnyinak felel meg. Igaz, hogy edzések ettől függetlenül vannak egész évben, de az messze nem ugyanaz, mint egy meccs. A két órás edzésből, jó fél óra, amikor tackle-öket kaphatsz. Amit még ráadásul szétosztunk egymás között. Egy meccsen sokkal több az ütés.

Visszavonuló posztodban azt írtad, nem tudsz már a saját elvárásaid szerint játszani, ezért hagyod abba ennyi idő után. Mik ezek az elvárások?
Hogy meg tudjam oldani a heti három edzést, emellé még az erősítést is. A térdem sem feltétlen bírná már. És ugye az is közrejátszik, hogy öreg vagyok. Mármint foci szempontjából. A 30 éves kor egy vízválasztó, innentől kezdve már egyre sérülékenyebb az ember. Másrészről született egy kisfiam, akivel, ha edzés van, akkor nem tudok sok időt együtt tölteni. Ezeket a prioritásokat rendbe kellett rakni.

Mit tartasz a legjobb eredményednek?
A B csoportos EB győzelmet. Főleg azért, mert úgy jutottam el oda, hogy nem játszottam előtte a koronavírus miatt egy évig, ezért végig kellett küzdenem magam újra a procedúrán, hogy válogatott lehessek. Hálás vagyok ezért, hogy úgy is lehetőséget adtak, hogy nem játszottam előtte. Emiatt érzelmileg ez egy nagyon különleges út volt, aminek a végén ez az érem bekerülhetett a szekrénybe.

Ki tudnád emelni a kedvenc vicces emléked a karrieredből?
Ki tudnék emelni többet is, de ezeket jobb, ha a nevek elhallgatásával sem teszem meg. Nem szeretném rossz színben feltüntetni a válogatottat.

Mondj egy publikusabbat!
Mondok kettőt. Egyet a pályáról. Egyszer az Eagles ellen játszottunk, egy import srác, Victor Williams Jr. állt fel velem szemben. Rajtam kívül mindenki más kapott labdát, de még így is vezettünk. Meg is jegyezte, hogy miért nem dobnak felém. Erre azt válaszoltam, hogy minek, ha a többiek egész meccsen üresen vannak. Ezzel egyet is értett. Az ezt követő playben jól el is bambult és akkor lett az első és egyetlen elkapásom egész mérkőzésen. Csak az end zone előtt pár yardra sikerült leszednie. Mondtam is neki: “Tessék, ezt kérted!”. Ezen mindketten jót nevettünk.

Ki az, aki ellen mindig szerettél felállni?
A válogatott cornerek ellen mindig nagyon szerettem. De nem akarok kihagyni senkit, mert még a végén megsértődnek. Gyarmati Máté az egyik legnehezebb ellenfél volt például, ha egy embert kellene kiemelni, ő lenne az. Sajnos úgy jött ki, hogy 2-3 meccset tudtam ellene játszani csak.  A Cowbellsben például szinte évente cserélődött az a játékos, aki felállt velem szemben, nem volt olyan, hogy 5 éven keresztül ugyanazzal az emberrel néztem folyamatosan farkasszemet, és kialakuljon egy állandó rivalizálás.

Na, de mi a másik kedvenc sztorid?
A hurricanses időkben játszottunk egy meccset. (Annak idején még Gödön laktam.) Nagyon fókuszáltam, mindent már előző nap kikészítettem a garázsba a kocsi mögé. Nem akartam berakni a kocsiba, hogy edzés után még száradjon meg szellőzzön egy kicsit. Aki focizik, az tudja, miért kell ez. Odatettem a kocsi mögé a felszerelést, hogy csak be kelljen rakni. Reggel édesanyám aranyos volt, elment a pékségbe reggeliért. Kocsival. És nem látta, hogy ott a cuccom, mert tolatva kellett kimenni a garázsból. Ráment az összes felszerelésemre. Szét is tört a sisakom. Talán a legstresszesebb meccskezdésem volt. Még reggel be kellett szereznem egy sisakot, ami jó a fejemre és ráadásul még hurricanses is a festése. Szerencsére a második csapatból éppen árult valaki akkor egyet, azt akkor kölcsön kaptam, aztán meg is vettem. Egészen a Wolvesos időkig abban játszottam utána.

Mi az, ami a legjobban fog hiányozni?
A társaság. És a szabadságérzet, amit akkor kapsz meg, amikor a labda a kezedbe kerül.

Bencsics Márk az alábbi videós csokorral búcsúzott Ádámtól. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Márk Bencsics (@bencsics05) által megosztott bejegyzés